Galván Károly Emlékének

Galván Károly

Galván Károly Emlékének

Kedves Karcsi bácsi!

        Hosszú időn keresztül mindig azon tűnődtem, hogy vajon honnan van az a tűz és alázat, amellyel a magyar katonazenei szakmát tüntetted ki azzal, hogy ezt a szakterületet szenvedélyesen kutattad hosszú éveken keresztül. Közös találkozásaink alkalmával mindig szembesültem azzal a fantasztikus kutatóval, aki reggel felkel és elindul széles kis hazánkban – télen, nyáron, hóban, napsütésben – és befészkeli magát egy irattárba, könyvtárba, hogy adatokat és információ morzsákat szerezzen a magyar katonazene sok száz éves történetéről – de leginkább a katonakarmesterek életéről, munkásságáról a katonazenekarok működéséről. Amikor arról faggattalak, hogy miért éppen a katonazene, mindig egy konkrét név volt a válaszod. Ez a név Karch Pali bácsi volt, aki nagyon régi jó barátod és kutató társad volt évtizedeken keresztül, aki elindított azon az úton, amelyről most lejöttél és az örökkévalóságba tűntél.

Érdekes módon a zenetörténet kutatói soha nem a zenei világból érkeznek – talán ez azért van, mivel a zenészek szakterülete a lelki érzelmek és gesztusok pillanatnyi kifejeződésének művészete, amelyben a rendezettség az előre kiszámíthatóság és alaposság a zenész számára sokszor nem annyira vonzó életfilozófia és kihívás. Ehhez kellenek a Galván Károlyok, az olyan szellemiségű kutatók, akik megnyitják az adott szakterület másik ritkán láttatott oldalát, amelyben páratlan dolgokat alkotnak. Életművedet még nem tudtad teljes egészében feldolgozni – erről sokat meséltél nekem, de mégis mindenhol ott vagy, jelen vagy azokban a szakkönyvekben, kiadványokban, doktori disszertációkban és diploma munkákban, amelyek mind a te munkásságodat fémjelzik.

Talán egy évvel ezelőtt együtt nézegettük a katonakarmestereket és zenekarokat feldolgozó jegyzeteidnek sokaságát, amelyek magyar és német nyelven íródtak és közel 40-50 év kutatói munkásságodat örökítik meg, akkor elhűlve kérdeztem, hogy ki fogja mindezt nyomtatott formában összegezni az utókor számára. A válaszod akkor nagyon határozott és kimért volt és kimondtad, hogy „hát ti …….  – a katonazenei  szakma, én saját elhatározásom alapján cipeltem, azt a szent keresztet amely a szakmátok szeretete és dicsérete volt otthonom és mindennapjaim.” Döbbenet lett rajtam ekkor úrrá, amely mind a mai napig átjár, hiszen mindig azóta is az jár a fejembe, hogy mi katonazenészek ezt a keresztet vállunkra mernénk e tenni, vagy megtettünk mindent annak érdekében, hogy ebben segítsük Karcsi bácsit?

Most kereshetjük a kérdéseket és válaszokat, amelyre innentől kezdve magunknak kell megtalálni, hiszen ismételten kihunyt egy élet aki szeretett bennünket és szakmánkat, de fellobbant egy új csillag a katonazene csodálatos égboltján, amely kitörölhetetlenül közöttünk marad az idők végezetéig. Innentől kezdve csak remélni tudjuk, hogy mindig lesznek még Galván Károlyok és Karch Pálok, akik mondanivalóval és tartalommal tudják megtölteni szeretett szakmánkat a magyar katonazenét.

Sárosi Péter

 

Riport Galván Károllyal / 2012 – Hangász katonazenei szaklap

A magyar katonazene szakavatott ismerője

Az elmúlt huszonöt évben nem sokat változott az a kép, amelyet Kard Pál történész Pest-Buda katonazenéje című írásában kifejtett, hogy a zenetörténet mindmáig nem a jelentőségének megfelelően kezeli a katonazenének a zenekultúrában betöltött szerepét. Ez napjainkban lassan, de változik, hiszen egyre több felsőfokú zenei tanulmányokat folytató főiskolai hallgató választ diplomamunkájának a katonazene történetét bemutató témaköröket. Elkoptatott mondásnak tűnik az, hogy ha egy szakma önmagát nem becsüli, akkor a tágabb környezetétől sem várhat több megbecsülést és tiszteletet. Ma rengeteg múlik egy hivatás társadalmi megítélésen: szinte kötelező elvárás a szakmai megújulás, a régi értékek megőrzése mellett a kor szakmai követelményeinek legmagasabb fokú ismerete, de ami a legfontosabb: a kor legmodernebb kommunikációs eszközeinek használata. A PR egyik legkiemeltebb területe a szakma történetének teljes feltárása és dokumentálása, népszerűsítése kiadványokon és kiállításokon keresztül.

Magyarországon kevés szakember vállalkozott a magyar katonazene történetének kutatására, ám a szakma őket sajnos nem érdemeinek megfelelően kezeli és becsüli. Az elmúlt évtizedekben kiváló kutatók, igy Barcy Zoltán, Karch Pál, Galván Károly és Marosi László gyűjtötték össze a magyar vonatkozású katonazenei adatokat és zenetörténeti tanulmány formájában jelentették meg azokat. A zenetörténet kutatásának kiemelkedő alakja, Dr. Karch Pál már nem lehet közöttünk, de a szakmai kutatások másik nagy szaktekintélye, Galván Károly múzeológus jó egészségnek örvend. A Hangász riportalanya tehát Galván Károly, aki életének jelentős részét a magyar katonazene történetének kutatásának szentelte.

Hangász: Mondhatjuk, hogy tiszteletbeli katonazenészként üdvözöljük – hiszen jó ismerettségnek örvend a szcénán belül. Az elmúlt évtizedekben sok segítséget nyújtott mindazoknak, akik a katonazene történetét kutatták.

Kötődésem a katonazenéhez a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban töltött munkaéveim alatt vette kezdetét, amikor feldolgozatlan kiállítási anyagokat, kottákat, lemezeket, fényképeket és egyéb katonazenei hagyatékokat kezdtem el rendszerezni. A 70-es években munkatársaimmal készítettünk egy magyar katonazene történetét bemutató kiállítást is, amelyhez akkoriban sajnálatos módon elég kevés kutatható anyagot találtunk. Talán ez a pont volt az, amikor véglegesen eldöntöttem, hogy szabadidőmben a katonazene történetével szeretnék foglalkozni. Döntésemet Dr. Karch Pál történész barátommal való barátságom erősítette meg is, aki ekkor már behatóan tanulmányozta a katonazene történetét.

Hangász: Miért esett választása erre a területre?

1929-ben születtem Vácon, ahol a Piarista Gimnáziumi iskolába jártam. Gyermekkorom szabadidejét szívesen töltöttem a városi múzeumban, ahol segédkeztem a tárlat gyűjteményében, amely akkoriban csak hétvégeken vagy ünnepnapokon tartott nyitva. Már akkor eljegyeztem magam a múzeumi munkával és arról álmodoztam, hogy igazi régész leszek. Elhatározásomat valóra váltottam azzal, amikor 1949-ben jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészeti szakára. Egyetemi hallgatóként 1953-ban egy évre gyakornoki képzésre a Budapesti Történeti Múzeumba kerültem. 1954-ben diplomáztam középkori régészeti államvizsgával és első munkaszerződésemet az egri Dobó István Múzeummal kötöttem. Nagyon szép emlékek fűznek a városhoz, hiszen első feleségemmel kezdtük itt együtt régészeti pályafutásunkat, akit az egyetemen ismertem meg. Első lánygyermekem is itt született meg, ahol nagyon szerény körülmények között éltünk.  Ez a történelmi város, ásatásaival komoly szakmai kihívást nyújtott pályám elején. A város zenetörténeti múltja régi időkre nyúlik vissza, amely nyomott hagyott a város kulturális életében is. A katonazenével ekkor még tudatosan nem foglalkoztam, csak mint zenekedvelőként kezdtem el  kutakodni a város kulturális életében és találtam sok érdekes adatot. Az Eger katonazenéje című tanulmányt csak jóval később készítettem el, az Egri Helyőrségi Zenekar megkeresésére.

Hangász: Honnan szerzett jártasságot a magyar honvédelem történetében?

1957-ben állást ajánlottak a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, amely abban az időben tele volt háborús sérülésekkel. Óriási szakmai kihívás volt, hogy egy romos épületegyüttesből múzeumot kellett csinálnunk. A helyreállítás alatt sorra kerültek elő a régi múzeum anyagai, amelyeket újra katalogizáltuk és restauráltunk. Ekkor már nem foglalkoztam a régészettel, hanem az egyenruhák történetével kezdtem el foglalkozni – megbízatásom ekkor már a régészről muzeológusra változott.  Számtalan kiállítás létrehozásában működtem közre és a múzeumi tárgyak tanulmányozása közben kerültem kapcsolatba olyan katonazenei műtárgyakkal, amely felkeltette az érdeklődésemet a katonazene iránt. A magyar hadsereg alakulatainak működésének és ruházatának kutatása közben sorra találkoztam az úgynevezett hangászok (katonazenészek) tevékenységével is, amely mint kutatási téma nagyon megfogott. A katonazene iránti olthatatlan szenvedélyem igazából Karch Pál barátommal való megismerkedésemmel kezdődött, akit a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban végzett közös kutatási munka alkalmával ismertem meg, és amelyet hosszú évek barátsága követett. Ebben az időben egy szerencsétlen tragédia – első feleségem repülőszerencsétlensége – okán a munkába temetkeztem. Múzeumi elfoglaltságom mellett a katonazene történetével kezdtem el foglalkozni. Választott témám a katonakarmesterek zenei pályafutása lett, hiszen minden katonazenekarnak meghatározó alakjai a karmesterek. Ők határozzák meg az együttesek szakmai színvonalát, fejlődési irányvonalát és kulturális kapcsolatát az adott helyőrségben. Mindezzel a karmester tevékenysége túlmutat a honvédség alapvető működésén, hiszen ezzel részt vállal az ország kultúrájának és műveltségének fejlesztésében, a zenekar szakmai életének egyik legfontosabb kulcsfigurája. A kutatásaimat nem csak helyi szinten a Hadtörténeti Múzeumban kezdtem meg, hanem a Zenetudományi Intézetben is. Jegyzeteket írtam a Közművelődés szakfolyóiratba a katonazenekarok ruházatáról és felszereléséről. Kutatásaimat a kezdetektől fogva megosztottam Karch Pállal aki erről a speciális szakágról a legfontosabb kutatási adatokkal rendelkezett.

Hangász: Kutatásai tehát szervesen kötődnek a Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz.

Pedig 1973-ban sajnálatos módon megszakadt a kapcsolatom a múzeummal.  Magánéleti okok miatt egy nyomdába dolgoztam két évet, majd 1975-ben az Építéstudományi Intézet tudományos munkatársa lettem. 1989-ig a nyugdíjazásom időpontjáig itt dolgoztam. Kapcsolatom a Hadtörténeti Múzeummal azonban nem szakadt meg, hiszen sok régi munkatársam támogatott továbbra is a katonazene kutatásában. Nyugdíjba vonulásom után már minden szabadidőmet a kutatásokra tudtam fordítani. A Hadtörténeti Múzeum felkérésére készítettem tanulmányokat az évente megjelenő Múzeumi Értesítő tanulmánygyűjteménybe, ahol az addigi kutatásaimat tettem közre.  Így jelent meg 1971-ben  A magyar királyi honvédség (1868-1918) békeruházati emlékanyaga az Országos Hadtörténeti Múzeumban, 2000-ben A honvédzenekarok falállítása 1896-ban, 2002-ben Reznitsek József és Scholl Miklós „hangász karmesterek” a cs. kir. 32. gyalogezrednél, 2003-ban Philph Farbach katonakarmester zenei munkásságáról, 2004-ben pedig tanulmányok a császári és királyi 32. gyalogezred ezreddobosi díszbotjáról. 2003-ban egy kiállítást is rendeztem a Pacor család életéből.

Hangász: Kik nyújtottak segítséget munkái során?

Dr. Karch Pállal való közös munkánk alatt nem volt érdemi kapcsolat a magyar katonazenei szakmával, egyedül Marosi László, a Központi Zenekar karmestere keresett meg bennünket, azzal a tervével, hogy könyvet szeretne írni, amihez kérte segítségünket és támogatásunkat. Örömmel vállaltuk a közreműködést, hiszen akkoriban rengeteg kutatási anyag várt már arra, hogy egy összefoglaló, nagyobb léptékű tanulmány szülessen meg. Fontos azonban megemlíteni, hogy a Marosi László által publikált szakkönyv a Dr. Karch Pál által kutatott anyagokra is támaszkodik, hiszen a Barczy, Karch Hangászok, hangszerek, hangjegyek című zenetörténeti tanulmány fontos előzménye a Két évszázad katonazenéje Magyarországon című szakkiadványnak. A 70-80-as években sokan gondolták azt, hogy a katonazenei szakmának csak a zenével kell foglalkoznia  –  akkor az elég szakmai hátterek nyújt a fejlődéshez. Én úgy gondolom, hogy ez elég rövidlátó gondolkodásra vallott, hiszen manapság már látható, hogy a kutatások és dokumentumok gyűjtésének hiányában nagyon nehéz lesz feldolgozni a II. világháborút követő katonazenei korszakot, feltéve, ha lesz aki ezt kutatni és publikálni fogja.

Hangász: Mi a véleménye a Fricsay egyesület tevékenységéről?

Nagyon örültem az egyesületnek, egyedül azt sajnáltam, hogy Dr. Karch Pál ezt már nem élhette meg. Az egyesület akkori elnöke, Hoffer Tibor kért fel, hogy készítsünk egy tablókiállítást a kutatási anyagaimból. Akkoriban az egész országot bejártam, hogy kiterjedt kutatásokat végezzek. Az ország összes múzeumában és irattárában megfordultam, hogy újabb adatokat találjak katonazenekarokról és katonakarmesterekről egyaránt. Volt olyan hét, hogy naponta más-más városban kutakodtam, Nyíregyházától egészen Sopronig bejártam az országot és saját költségemen fénymásoltam a fényképeket, irattári anyagokat, asztali programajánlókat, kottákat és egyéb dokumentumokat. Sajnos a kiállítás nem tudja teljes szélességében visszaadni azokat a történelmi korszakokat, melyekben a katonazene mindenki örömére virágzott. Fantasztikus volt látni, hogy ez a hivatás a magyar közművelődés nagyon fontos szegmense volt. Az elmúlt években szóba került egy újabb korszak, a II. világháborút követő időszak katonazenéjének felkutatása, dokumentálása, de erre már nem szeretnék vállalkozni, mivel az 1945 utáni katonazene történet nem igazán kedvelt szakterületem.

Hangász: Úgy hírlik, másik kedvelt elfoglaltsága a vasúti terepasztalozás.

Régi gyerekkori álmom volt, hogy ennek a hobbinak is éljek, bár anyagilag soha nem tehettem meg, hogy komoly szintre jussak el. A muzeológusi hivatás soha nem volt anyagilag kellően megbecsülve. Mindezek mellett azért féltve őrzött kincseim a megszerzett vasút modellek és makettek. Bár azért úgy gondolom, hogy az én asztalom mindig is a katonazene marad

Hangász: Legutóbb több szakkönyvet ajándékozott az egyesületnek. Köszönjük a segítségét – további munkájához pedig jó egészséget kívánunk!

Elkötelezetten hiszek a közművelődés fontosságában és a könyv erejében. Remélem, hogy a katonazenészek új nemzedéke megismerve szakmájának történetét még több hittel és büszkeséggel viszi tovább választott hivatását.

This entry was posted in Hírek. Bookmark the permalink.