Felavatták Fricsay Ferenc karmester, zeneszerző emléktábláját egykori budapesti lakóházának falán a II. kerületi Júlia utca 4. szám alatt. A táblát a Nemzeti Filharmonikus Zenekar állíttatta a karmester születésének centenáriuma alkalmából. Az ünnepségen Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója mondott beszédet, amelyre egyesületünket is meghívták.
Fricsay Ferenc emléktábla. Budapest, II. kerület Júlia utca 4. sz. alatt.
Nagyon sokat olvastam az elmúlt években Fricsay Ferencről és megkapott egy mondat, hogy elfeledett karmester. Az elfeledett karmester aki pedig a 20. század legnagyobb karmesterei közé tartozott és magyarnak született. Az ő pályája egészen különleges volt és sajnálatosan rövid.
1914 augusztus 09.-én született Budapesten, vagyis a világháború első napjaiban. Életét át meg átszőtte a politika és a hadsereg, de nem abban az értelemben, hogy puskát kellett fognia, hanem mert édesapja Fricsay Richárd- Lehár Ferenc utódaként – neves honvéd karmester volt, és a fiú igencsak nagy tehetséget mutatott a muzsikálás után. Nem véletlen az sem, hogy 19 éves volt amikor kézbe vehette annak a zeneakadémiának a diplomáját, mely zeneakadémiának Bartók Béla, Kodály Zoltán és Weiner Leó, adták meg értékét és szellemi színvonalát. Nos, valószínűleg ő volt minden idők legfiatalabb karmestere, amikor nem vállalt korrepetitori állást Tóth Aladár invitálására az operaházba, hanem szegedre ment a Magyar Királyi Honvédség 9. Hunyadi János Gyalogezred zenekarának karmesterének, ahol új szellemiséget csempészett be az együttesbe, de ami talán nem csak helytörténeti, de zenetörténeti tény is, hogy a helyi filharmonikusok karmestereként 260 -ról 2000 -re emelte nagyon gyorsan a bérletes látogatók számát.
Szegeden hosszú ideig működött egészen 1944-ig. Katonakarmesterként és a filharmonikusok karmestereként nagyszerű művészeket csábított Szegedre, egyik alkalommal Willem Mengelberg is vendégkarmester lehetett ennek a kiváló együttesnek. Fricsay jellemére és emberségére jellemző, hogy 1944-ben a Gestapo letartóztatta, ugyanis nem volt hajlandó a zsidónak mondott vagy zsidónak minősített muzsikusoktól megválni, ezért barátai bujtatták őt Budapesten. 1945 tavaszán az első hivatalos hangversenyt vezényelte a Székesfővárosi Zenekarunkkal, amely ma a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nevet viseli. 1947-ben a véletlen (ha van véletlen) indította el egészen fantasztikus és rendkívüli pályáját, amikor is Otto Klemperer a Székesfővárosi Zenekar bécsi vendégjátéka alkalmából látta őt vezényelni, és meghívta őt Salzburgba asszisztensének, amelynek a vége pedig az lett, hogy Klemperer betegsége miatt ő vezényelt.
Ettől kezdve Európa legjobb zenekarai versenyeztek kegyeiért. A nyugat berlini RIAS zenekarnak lett végül is karmestere, amely hát sok fiatalnak talán már nem mond semmit a Radio of the American Sector vagyis az amerikaiak által felügyelt berlini területnek volt a zenekara, amely akkor rádió és televízió zenekarként működött, napjainkra a Deutsches Symphonie-Orchester-ként működik Berlinben. De nehéz lenne arról az időszakról nem beszélni pályája során, amikor ő megelőzve talán Leonard Bernsteint a médiumot a rádiót és a televíziót ismertetésre használta sok tízezer fiatalt szerezve ezzel meg a komolyzene hívéül.
1955 – 56-ban Houstonba ment, de úgy látszik Európában erősebbek voltak a gyökerei – a Müncheni bajor állami operaház karmestere volt, majd utána Európa szinte összes zenekaránál vendégeskedett. Aki olvasta Otto Strasser a bécsi filharmonikusok előjárójának emlékiratait az És ezért még fizetnek is címűt, abban olvashatott arról a hosszú autó útról Bécs és Svájc között, amikor azt a mondatot fogalmazta meg Strasser – ami sajnos már nem válhatott valósággá, mert a súlyos beteg Fricsaynak kellet, hogy mondja – „mester arra kérjük legyen a Bécsi Filharmonikusok vezető karmestere”. Pályája során büszke volt magyarságára, de nem akármilyen magyarság volt ez, hiszen tipikusan monarchiabeli, kárpát-medencei magyarság ez, hiszen felmenői csehek voltak. Ám ő maga olyan felvételeket készített és olyan koncerteken vezényelt többek között Anda Gézával és Fischer Annival, ahol máig érvényes Bartók felvételeket hallhatunk. Mindig is szívügyének tartotta a magyar zene pártolását, így 1961-ben Luzernben mutatták be Kodály szimfóniáját, ahol Kodályné Péceli sarolta is jelen volt tudomásom szerint, és jó emlékeket ápol. Nos ez a Fricsay Ferenc alig élt meg 48 évet. Nem volt hozzá kegyes a sors, de legfőképpen hozzánk nem volt az, mert, ahogy Bartók mondta „teli bőrönddel megy el” – ugyanez igaz volt Fricsay Ferencre is. Pálcájában még ki tudja hány csodálatos előadás lehetett volna. Aki kíváncsi reá, hogy vajon mi lehetett a titka ennek a rendkívüli karmesternek lehet, hogy a titkot nem fejti meg de sok mindenben közelebb jut hozzá, ha a technika áldása nyomán a youtube-on Fricsay Ferencet beüti és a Smetana Moldvájának próbáját kíséri figyelemmel, akkor már éppen pálca nélkül olyan tökéletes kifejező erővel, hogy ha lehalkítjuk gépünket akkor is szinte pontosan tudjuk hogy mit vezényel. És még valami, ami mindig nagy titok és itt jelen vannak karmesterek, akik nyílván pályájuk során küszködnek azzal, hogy jó embernek születtek, de mégis keménynek kell lenni olykor a zenekarral. És ezt az arányt nagyon nehéz megtalálni, úgy tűnik Fricsay pontosan tudta, hogy hogyan lehet egyszerre szigorúnak lenni, egyszerre megkövetelni mindazt, ami a partitúrában van, ugyanakkor nem belegázolni a muzsikusba, és a jó lélek is had győzzön olykor ezért barátságosan elbeszélgetni velük.
Ha már említettem Kodály Zoltánt, akkor hagy említsem meg azt is hogy ő hogyan nyilatkozott közvetlenül Fricsay halála után. „A sors kegyes volt hozzá amennyiben élete végéig a fölomolhatatlan csúcson érhette meg, ellenben kegyetlen volt, hogy őt is mindnyájunkat megfosztott azoktól az érett gyümölcsöktől melyek ezen a magaslaton csodálatossá fejlődhettek volna”.
Nos némi szégyenről is kell szólnom, mert bár Németországban – német nyelvterületen, külföldön Fricsaynak nagyon nagy kultusza van mind a mai napig, ha most néhány fiatal muzsikust vagy zeneakadémistát megkérdeznénk vajon mit tud Fricsayról nyilván nagyon szűkösek lennének ezek az információk. Akkor amikor kedves kollégám Mali István fölvetette néhány hónappal ezelőtt, hogy állítsunk emléktáblát itt a Júlia utca 4.-ben Fricsay Ferenc emlékének, én magam is magamba néztem és néhány sztereotípián kívül bizony nem találtam többet emlékezetemben róla. Ezért igyekeztem utána olvasni. Szerencsére magyar nyelven is elérhető viszonylag gazdag irodalom róla, és én úgy gondolom, hogy mostantól nekünk a Nemzeti Filharmonikusoknak, mint a Székesfővárosi Zenekar utódjának, melyet 49 alkalommal volt karmestere kötelessége az ő emlékét ápolni, ezért következő hangversenyünket szombaton melyet hamar Zsolt vezényel Martonvásáron Fricsay Ferenc emlékének ajánljuk. Örömmel látjuk, hogy mindazok, akiknek szintén felelősséget kell érezni Fricsay emléke iránt megmozdultak. Szegeden egész júliustól – novemberig tartó ünnepségsorozattal emlékeznek meg Fricsayról, mi több a Szent István bazilikában Medveczky Ádám vezényletében C-dúr miséjét is előadják, és azt is nagy örömmel olvastam, hogy a magyar Állami Operaház, mely legalább olyannyira lehet büszke Fricsay emlékére mint mi, ősztől szintén komoly ünnepségsorozattal emlékezik meg róla a Lammemori Lucia előadással, amely az ő pálcája alatt volt sokáig – sokaknak feledhetetlen, mellszobrot avatnak, emlékére könyvet adnak ki – tehát úgy gondolom, hogy Magyarországon Fricsayt kezdjük talán méltó módon megbecsülni.
Ennek a megbecsülésnek része ez a szerény kis emléktábla, mely az erre járókat emlékezteti fogja arra, hogy itt Magyarországon mindig születtek nagyszerű emberek, akik dicsőséget hoztak az országnak és ilyen volt Fricsay Ferenc aki mint minden nagy művész jótevője az emberiségnek.
Kovács Géza
facebook 
twitter 
email 
